A sort Wes Anderson idei művével, a Holdfény királysággal nyitom.

Amiről elöljáróban röviden annyit mondanék, hogy az év legjobban sikerült produkciói között tartom számon. A történet egy olyan gyerekszelemről szól, melynek tagjai a saját megszokott közegükből kitörve megszöknek, hogy együtt leljenek boldogságra. Persze ez a gondviselők nyugis életét azonnal felbolygatja. A legnagyobb pozitívuma a filmnek az egyfajta megfoghatatlan, illetve leírhatatlan bájos hangulat. A megszokott formuláktól meglehetősen eltér, leginkább egy Jeunet filmhez tudnám hasonlítani. Annak ellenére, hogy a film a '60-as években játszódik, egy olyan témát foglalkoztat, ami manapság vált nagyon aktuálissá. Anderson megpróbál rávilágítani a generációk közötti meg nem értésből fakadó kommunikációs szakadékra. Mindezt úgy teszi, hogy a karaktereknek megvannak a maguk ellenpólusai. Szimpatikus, egyben irritáló jellemvonásokat is találunk a szereplőkön. A színészi játékok is nagyon a helyükön vannak. A két főszereplő gyerekszínésznek nagy jövőt jósolok, ami pedig a "profikat" illeti, olyan neves színészek gondoskodnak a szórakoztatásról, mint Bruce Willis, Edward Norton, Bill Murray, vagy éppen Tilda Swinton. A soundtrack is szerintem az év legjobbjai között jegyezhető, azonban a Holdfény királyságnak így is megvannak az apróbb hibái, úgy mint a már-már túlságosan abszurd hangulat, de néhány üresjárat is felbukkan, de még az elviselhetőbb fajtából. Olyan mozi ez, amire nem árt, ha az ember ráhangolódik. Némi fogékonyság igényeltetik a néző részéről ez iránt a rendhagyó alkotás iránt. 9/10

Katt a továbbra!

A Felhőatlaszt már sok helyen, sokféleképpen beharangoztak. Vannak, akik egy új Mátrixot látnak benne, vannak, akik csak egy szórakoztató mozit és vannak olyanok, akik szimplán halálra unták az egészet. Tény, hogy azok az egyének, akiknél a szórakozás fogalma kimerül az alpári valóságshow-k bámulásában, az nyilván nem fogja érteni és értékelni a film filozófiai rejtelmeit, és mondanivalóját.Még annak ellenére sem, hogy a Wachowski testvérek és Tom Tykwer agymenése nem egy művészfilm, sőt, meglehetősen sok kommersz vonást vonultat fel. Számomra sem tisztult le minden tökéletesen az első megnézés után, de ez azt hiszem, hogy egy 3 órás, hat történetszálon futó komplexebb összetételű film esetében ez még megbocsátható. Egy biztos: ennyire monumentális, ennyire sokoldalú, és ilyen látványvilággal megoldott FÜGGETLEN filmet ritkán lát az ember. A 3 óra folyamán egyszer éreztem azt, hogy amit látok az unalmas. A hat történetszál elég változatos lett, műfajt és hangulatot tekintve egyaránt. Ezáltal mindenki megtalálhatja a neki szimpatikus történetvezetést. A Felhőatlasz olyan számomra, mintha egy költészet lenne megfilmesítve, ahol nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a többszöri megnézés segít jobban kifürkészni a történetvezetések közötti összefüggéseket, vagy a mondanivalót. Ez így első nekifutásra egy nyolcas. 8/10

A Futball faktornál semmirekellőbb, öncélúbb filmet keveset láttam. Lehet az én hibám, de egy ilyen futballhuliganizmusról szóló filmtől az alábbi dolgokat vártam el: magyarázatot arra, hogy mi a jó a futballhuliganizmusban, magyarázatot arra, hogy mi vezethet egy átlagembert oda, hogy huligánkodjon, szerethető karaktert/karaktereket, de ha még ezek sincsenek meg akkor alapjaiban véve a film alapvető funkcióját: a szórakoztatást. A Futball faktorból ezek mind hiányoznak. Semmi bevezetőt nem kapunk, hanem rögtön in medias res módon belevágunk a dolgok közepébe. A fő karaktereket egyenesen szánalmasnak tartom. Mégis, hogy a francba szimpatizáljak pár iszákos, drogos, nihilista barommal? Az én szememben ez nem számít menőnek, vagy követendő példának. Amikor jókedvűnek kellett volna nem voltam az, a drámainak szánt részek nem hatottak rám, ergo azonosulást tekintve teljes bukta az egész. Nagyon szétszórtan, de akadnak olyan jelenetek, ahol minimális izgalom töltött el, de pont mire beleéltem volna magam, azon nyomban el is múltak. A másfél óra alatt pedig egyáltalán nem unatkoztam, hiszen pörögtek az események, csak egyszerűen képtelen vagyok megérteni a készítők motivációját. Fogalmam sincs mit akart mondani nekem ez a film, olyan számomra az egész, mint egy nagy kérdőjel. Persze akik a szereplőkhöz hasonló életet élnek biztos élvezni fogják. 4/10

Sokáig úgy voltam vele, hogy Stephen King írást csak Frank Darabont tud tisztességesen mozgóképpé adaptálni. Gondoltam ezt olyan klasszikusok után, mint A remény rabjai, vagy a Halálsoron. A köd azonban megrengette eme állításomat, ugyanis ez a 2007-es thriller-dráma komoly csalódást okozott. Az alapsztori szerint szörnyű vihar rengeti meg a várost, melynek köszönhetően hatalmas ködfelhő borítja az eget. Aki tudott, az a helyi vegyesboltba menekült, mert a köd valami borzalmat rejt, ami elragadja az embereket. Ez a koncepció beillene egy zombifilmbe is, de cseppet sem mondanám bukásra ítéltnek. Nem tudom igazából, hogy King regényén mennyit ferdítettek a készítők, de őszintén szólva kétlem, hogy napjain egyik legsikeresebb írója ilyen unalmas, sablon karakterekkel megáldott művet írt volna. A Futball faktorhoz hasonlóan itt sem az egyedi és azonosulható karakterekben dúskálhat a néző. Itt egy kivétel azért talán akad, aki nem más, mint maga a főhős, aki kb. százszor tökösebb a többi karakternél. Azt sem értem, hogy a többiek miért játszottak ennyire alárendelt szerepet. Értsétek úgy, hogy szinte mindenben a főhősre hallgatnak, önálló gondolatuk nincsen, gyakorlatilag mindenben rá hagyatkoznak. Egyébként minden szereplő jellemét mintha B-kategóriás katasztrófafilmekből emelték volna át. Egyikük azonban mégis különleges számomra. abból a szempontból, hogy még egy olyan idegesítő filmbéli karaktert még sehol sem láttam, mint amilyen a Marcia Gay Harden által játszott Mrs. Carmody. Nyilván cél volt az, hogy ő legyen az idegesítő főgyökér a filmben, de az, hogy még meg sem szólalt, de én már kiütném a monitort, amint megpillantom, az elég elkeserítő. Emellett borzasztó sok az üresjárat, a készítők annyira húzzák az időt, amennyire csak lehetséges. Két órás ez az agymenés, de a személyes megítélésem szerint kevesebb, mint másfél órában is össze lehetett volna sűríteni. Hozzáteszem, hogy az alapregény sem túl hosszú. Viszont az utolsó 20 percért TALÁN megéri végigszenvedni. Ugyanis a fináléra kerekedett olyan légkör, amilyennek az egész film során lennie kellett volna. Itt éreztem igazán a kilátástalanságot, a melankolikus hangulatot, a drámaiság tetőpontját, amit az elképesztően mellbevágó erejű csavar koronáz meg a fantasztikus zene mellett. A köd önmagában sem lenne egy nagy durranás, de Darabont-hoz képest egyenesen kiábrándító. 5/10