Lássuk csak, mi kell szerintem egy jó thrillerhez? Magával ragadó alaptörténet, feszült hangulat, jó színészi játékok, eredetiség és ha az alkalom úgy kívánja, akkor egy-egy csavar is belefér. De mi van akkor, ha ezen összetevők nincsenek, vagy csak részben vannak jelen az adott filmben? Az eredmény ilyenkor nem több egy erős közepesnél, ahogyan a Meghallgatás sem.

A történet egy özvegy apáról, Aoyama-ról (Ryo Ishibashi) szól, aki több évvel felesége elvesztése után fia unszolására próbál meg új társat találni. Egy ismerőse egész érdekes ötlettel áll elő: castingot terveznek egy alibi film női főszereplőjének megtalálására, azonban ez csak a másodlagos cél. Valójában a két barát szeme előtt az lebeg, hogy a jelentkező hölgyek közül az önéletrajzok és a személyes meghallgatás alapján kiválasszák Aoyama számára az ideális párt. A rengeteg jelentkező közül Aoyama szinte egyből kiszúrja magának a sudár Asami-t (Eihi Shiina) és úgy tűnik kezd kialakulni valami a két fél között. Persze a dolog előre haladtával rájövünk, hogy ez korántsem ilyen egyszerű, ugyanis az ideálisnak tűnő barátnőjelölt sötét titkokat rejteget.

A sztori valljuk meg őszintén, nem egy nagy durranás, de annyira pont jó, hogy felkeltse az ember figyelmét. Ebből egy izgalmas, feszült légkörű thriller-drámát abszolút ki lehetett volna hozni, de a film elhasalt, ami elsősorban a forgatókönyvnek köszönhető. Kezdjük azzal, hogy a bevezetés iszonyatosan el van nyújtva. A kb. 2 órás játékidő FELE tulajdonképpen úgy telik el, hogy nem történik semmi. Betekintést nyerünk Aoyamának és a fiának az otthoni életébe, maga a castingos rész is túlbonyolított. De ennyi nem volt elég az íróknak, ők minden áron bele akartak csempészni a cselekménybe egy kis humort. Amivel nem lenne semmi baj, de könyörgöm, ne egy olyan film elején humorizáljunk már, ahol az egész játék arra megy ki, hogy a néző valami keménynek szánt finálét tekintsen meg. Valahogy nincs meg a kontraszt a két teljesen ellentétes dolog között. És bizony a brutalitással is spóroltak elég rendesen. Nem akarok előítéletes lenni, de azért egy japán filmtől többet várnék. Nem azt mondom, hogy egy gore szintű vérengzést vártam, de ami összességében a filmben volt látható durvaság címszó alatt, az édeskevés. Az egész inkább drámaként hatott, amivel semmi baj nem lenne, ha nem magára a meghökkentő fordulatokra és titkok leleplezésére lenne kihegyezve az egész.

A színészek próbáltak azért dobni az egészen, több-kevesebb sikerrel. Nem vállalhatatlanul rosszak, de például Aoyama, aki azért a történet szerint egy összetettebb karakter nem úgy kel életre az őt eljátszó aktor által, ahogy annak lennie kellene. Arról van szó lényegében, hogy egy érzést, gondolatot alig lehet leolvasni Ryo Ishibashi arcjátékáról. A zenével is próbálták fokozni a hangulatot, de olyan mintha nem is lenne a filmben. Csak úgy szól a háttérben csendesen, senkit nem zavarva.

Ez egy elég lehúzó véleménynek tűnik, de annyira nem az. Nem utálom, nem is tartom rossznak, egyszerűen csak kevesebbet és mást kaptam ahelyett, amit vártam volna. Kicsit túlértékeltnek tartom, a rendezés sincs teljesen egyben, de megvannak a maga pillanatai. Egyszer meg lehet nézni, de őszintén szólva meglepődve konstatálnám, ha valaki úgy beszélne a Meghallgatásról, mint a kedvenc alkotásai egyikéről.

6/10