A legutóbbi kritikám (Hibátlanok) után ismét egy olyan filmről írok, amely a fogyatékosságot helyezi előtérbe. És azt kell mondjam, hogy egy jó ideje nem volt részem olyan filmélményben, mint amit A belső tenger adott nekem.

Ez az igaz történeten alapuló dráma Ramón Sampedro-ról (Javier Bardem) szól, aki tetraplégiás. Vagyis az összes végtagja mozgásképtelen, csak a feje képes a korlátlan mozgásra. Hosszú évek óta küzd azért, hogy a spanyol törvényszék engedélyezze az eutanáziát. Ebben a kedves ügyvédnő, Julia (Belén Rueda) lesz a segítségére. Időközben megismerkedik Rosa-val (Lola Duenas) is, aki mindenáron szeretné megváltoztatni a férfi gondolkodását.

A film több olyan témát is taglal, amelyeknek hátterében egyfajta filozofálás áll, magával az élettel és az erkölccsel kapcsolatban. Ezen gondolatok központi magját képzi a nagy dilemma: képes lesz-e főhősünk bármelyik családtagja vagy ismerőse pusztán szeretetből megölni őt? Az eszükre, vagy a szívükre hallgassanak az emberek? Mindenkinek a saját külön életéről van szó, mindenkinek a szíve joga eldönteni, hogy mit akar vele kezdeni. Erre a kis szösszenetre épül az egész cselekmény, ekörül forog minden. Ramón-nak meggyőződése, hogy a körülötte lévők úgy mutathatják ki legjobban empátiájukat és a törődésüket, ha megszabadítják a szenvedésektől. Számára a földi lét maga a Pokol, és úgy gondolja, hogy a halál jelentené a megváltást, a Mennyországba kerülést.

Javier Bardem-et külön ki kell emelnem, mert szerintem a világ egyik legjobb alakítását nyújtotta. Akinek még nem volt szerencséje megtekinteni ezt a mesterművet, és úgy gondolja, hogy Bardem Nem vénnek való vidék-ben produkált teljesítményénél nincs tovább, az sürgősen pótolja Alejandro Amenábar drámáját. A mellékszereplőkre sem lehet egy rossz szavam sem. A zenei aláfestések gyönyörűek, elősegítve ezzel  néhány igazán szívbemarkoló és megható jelenet megteremtését. Ezek szerencsére teljes mértékben hanyagolják a giccset és a cicomát. A fényképezés és a helyszín is megteremt egy olyan atmoszférát, ami az első percektől fogva magába szippantja a nézőt.

Lehet, hogy elcsépelt, sablonszövegnek fog tűnni, amit most mondok, de ez egy kötelező érvényű alkotás. Hibátlan dráma, elképesztő erősségű katarzissal és a lehető legszebb befejezéssel. A sok igénytelen szemét között sajnos elvesznek az ilyen értékű filmek, mint ez. Nem is adhatnék rá más pontszámot, mint a 10-es.

10/10