Az első kritikacsokorban összefüggéstelen tematika szerint választottam ki négy filmet, azonban most igyekeztem valami kapcsolódó téma szerint kiválasztani négy alkotást. És mivel magyar filmekről eddig még nem nagyon értekeztem, ezért a második kritikacsokorral szándékozom pótolni valamelyest ezen hiányosságomat. Külön érdekesség, hogy mind a négy film a 2000-es évekből származik.

A sort Herendi Gábor 2002-es vígjátékával, a Valami Amerikával nyitom. A történet három fivérről szól: a magányos művészlélek Andrásról (Hujber Ferenc), a szexmániás Ákosról (Szabó Győző) és a kicsit munkamániás feltörekvő rendezőről, Tamásról (Pindroch Csaba). Tamás éppen egy alternatív művészfilm forgatókönyvén dolgozik, amire egy amerikai producer is felfigyel és felajánlja főhőseinknek, hogy állja a film költségvetésének a felét, ha a srácok összekaparják a másik felét. A három muskétás pedig lehetetlent nem ismerve vág bele a pénz összekaparásába. A játékidő hátralévő része természetesen az ebből adódó kaotikus szituációk és őrült dolgok fogják adni, és azt kell, hogy mondjam, hogy meglepően jól. A Valami Amerika a sok kommersz magyar szenny moziproduktum igazi felüdülés lehet, hiszen egy olyan vígjátékról van szó, ami erőlködés nélkül próbálja megnevettetni a nézőjét és ez többnyire sikerül is neki. Persze nagyon objektív szemszögből nem egy nagy durranás, mert általában a jó öreg sablonokra épít, de a hazai viszonylatban vizsgálódva annyira szórakoztató, hogy egyáltalán nem zavar minket. A poénok többsége nem a százszor látott fajtából való. Túlzás lenne azt állítani, hogy legendás színészek keltik életre a karakterek, de itt jól tudja mindenki a dolgát tenni, mindezt ripacskodás nélkül. Kiemelkedik az átlagból ez a film és lehet, hogy kultstátuszt nem tulajdonítok neki, de kétségtelenül a legjobb magyar vígjátékok között helyezkedik el, amit akár többször is meg lehet nézni. 8/10

Az első rész sikerén felbuzdulva szinte elengedhetetlen volt egy folytatás készítése is. A 2002-es előd ugyanis a kritikusoktól és a nézőktől is többnyire pozitív visszajelzést kapott. Rövid sztorit itt a spoilerezés elkerülése végett itt nem írok. Legyen elég annyi, hogy több az új szereplő és az őket megformáló színészek a pazar játékukkal üde színfoltjaivá válhatnak a franchise 2. részének. Faragó András és Csuja Imre remekül ráéreztek a karakterükre, de aki nálam mindent vitt, az Tompos Kátya. A külsejéhez abszolút méltó karaktert kapott: az általa eljátszott Viviben megvan egyfajta fiatal fruskás báj, de ha kell, akkor vadító szexbomba is tud lenni. Emellett gyönyörűen is énekel, olyannyira, hogy a film (szerintem) legjobb jelenete hozzá és az általa elénekelt Magányos csónak című  dalhoz fűződik. Ami a készítőket dicséri az az, hogy meg tudták tartani az első rész szereplőinek a jellemvonásait, nem eszközöltek drasztikus változtatásokat. A poénok is durvábbak, mint korábban, azonban mindezek ellenére én kicsit gyengébbnek érzem az elődnél. Itt már érződik némi izzadságszag, mintha csak muszájból kellett volna folytatást csinálni. Kicsit túlértékeltnek is tartom, ezért magasabbak voltak ez elvárásaim- Több a sablon és a váratlan fordulatokban sem fogunk tobzódni, de még mindig szerethető. Különösen ha hazai szemlélettel nézzük. Még mindig a jobbak között lehet számon tartani, de félő, hogy egy harmadik résszel gallyra vágnák az első két rész által felépített légvárat. 7/10

Két pozitív hangvételű kritika után jöhet a szardobálás, vagyis az Álom.net. Van itt valami történetszerűség egy nagyon népszerű és minden hájjal megkent plázacicáról, Regináról (Labanc Lilla), akit egy nap váratlanul eltanácsolják szeretett iskolájából és át kell iratkoznia a VIRÁG GIMNÁZIUM!!!!!!-ba. (Igen, ez valóban a drámaiság netovábbja.) Innentől fogva meg új barátokra kell szert tennie, de annak rendje és módja szerint ellenségei is akadnak. Kezdjük a "színészekkel", akik jórészt csak nagymellű modellek, akiknek pusztán annyi dolguk volt, hogy néhány jellemtelen, egysíkú bábut eljátszanak. Azzal a különbséggel, hogy jóformán mindegyikük szebb, mint a főszereplőt alakító Labanc Lilla. A legenda szerint még forgatókönyv is készült a filmhez, bár ez nem látszik. A legnagyobb bajom mégsem ez. Hanem ez a gusztustalan, céltalan, idióta amerikanizálás. Mikor fogják már fel végre, hogy mi magyarok vagyunk, nem amerikaiak? Teljesen más a kultúránk, nincs szükségünk arra, hogy másokat majmoljunk. Magyarországon nincsenek teltházas, pomponlányos gimnáziumi kosárlabda mérkőzések, sem nagymenő iskolai újság és a diákok sem négykarikás autókkal járnak. A hangulat is teljes mértékben hiányzik, amikor szomorkodni kéne, akkor szenvedünk, amikor meg nevetni kellene, akkor meg eret vágunk, nem beszélve arról, hogy milyen mértékben idegesít. Nincsen azonosulható karakter sem, a magyar filmgyártás szégyene az Álom.net. És még mielőtt elkezdene valaki ostorozni, elmondom, hogy próbáltam pozitív előjellel hozzáállni ehhez a filmhez. Kegyelemből megadom a 2-es osztályzatot, de őszintén szólva magam sem értem, hogy miért. 2/10

Végezetül pedig érkezzen Koltai Lajos 2005-ös drámája, a Sorstalanság, aminek alapjául Kertész Imre Nobel-díjas regénye szolgált. Mivel a könyv összefüggéstelen naplóbejegyzésszerű írásokból áll, ezért filmként adaptálni nem egy egyszerű dolog, pláne egy olyan direktornak, aki korábban még soha nem rendezett, csak operatőr volt. Ez önmagában nem túl előnyös dolog, de nem hinném, hogy nagyon más lenne a helyzet, ha egy tapasztaltabb rendező próbálkozik a Sorstalanság megfilmesítésével. A film is olyan, mint a könyv: összefüggéstelen jelenetek váltogatják egymást, nincs konkrét cselekményszál, és emiatt könnyen unalmassá válhat az amúgy sem rövid film. Szerintem az egésznek a dolognak az állhat a hátterében, hogy Amerikában a korrekt zsidós filmeket bőségesen meg is jutalmazzák. Elég ha csak olyan példákat hozok fel, mint a Schindler listája, Az élet szép, vagy A zongorista. Ezen alkotások hátterében állt viszont egy profi stáb, akik kimért, gondos stílusban készítették el a saját zsidós mozijukat. A Sorstalanságban a színészek sem tudnak sok mindent hozzá tenni az összképhez. Sokszor erőltetett a játékuk, de vannak, akik tisztességesen próbálkoznak. Arról nem is beszélve, hogy a film mániákusan, már-már agresszív módon próbálja megríkatni a nézőt. Mindig is gyűlöltem az olyan filmeket, ahol koncepcióba van foglalva az, hogy a hülye néző márpedig igen is bőgni fog. A karakterek is elég súlytalanok, nem valósághűek számomra. (Például a gyerekszereplők rendszeresen nagy irodalmi pátoszos körmondatokban fejezik ki érzéseiket, gondolataikat, ami számomra nem túl hiteles.) A kevés pozitívum egyike legalább Ennio Morricone zenéje. Nem kerülgethetem, ki  kell mondanom: a Sorstalanság szerintem egy nézhetetlen film. Nem lenne rossz, ha egy tapasztalt rendezővel saját tervvel előállva látunk volna valamit, de egy ilyen regény adaptálása szerintem bukásra van kárhoztatva. Dicsérendő a próbálkozás azért, de a filmre fordított pénz lehet, hogy jobb kezekbe is kerülhetett volna. 4/10