Azaz ember, aki kicsit is rajong a filmekért, az nyilván találkozott már azzal a filmes jelenséggel, ami olyan mint egy kihagyott ziccer. Adott egy remek alap, amire lehet építeni, azonban a benne rejlő potenciált nem sikerült maradéktalanul kiaknázni. A Hibátlanok pontosan ilyen.

A történet centrumában egy Walt nevű, meglehetősen konzervatív férfi (Robert De Niro) áll, aki egy éjszaka folyamán olyan súlyos hatású agyvérzés áldozata lesz, melynek következtében teljesen lebénul a jobb oldala. Nehezen ugyan, de végül ráveszi magát a terápiás kezelésre, melyben az általa gyűlölt, transzvesztita szomszéd, Rusty (Philip Seymour Hoffman) lesz segítségére, aki előadóművészi pályájából kifolyólag énekórákat ad Walt-nak, annak érdekében, hogy ismét képes legyen a tiszta, artikulált beszédre. Ez a fajta civakodás végig reprezentálja az ő kapcsolatukat, még akkor is, amikor egyre közelebb kerülnek egymáshoz. És ekkor merül fel a nagy kérdés: voltaképpen kettőjük közül kinek is van igazán szüksége a segítségre?

A Hibátlanok Joel Schumacher műve, aki az én szememben az egyik leghullámzóbb teljesítményt nyújtó direktor. Vannak kifejezetten jól elkészített mozijai, de közben hajlamos elképesztő blődségek elkészítésére is. Eme mozgókép leginkább valahol a kettő között húzódik meg, de inkább a jobb irány felé húzódik. Én személy szerint a legtöbbet a forgatókönyv számlájára tudnék fölróni, de a szkriptet is Schumacher jegyezte. Ami igazán lerontotta a személyes élményemet azaz, hogy a két főszereplő kapcsolatának bemutatása mellé beleszőttek a cselekménybe egy számomra meglehetősen irritáló és teátrális mellékszálat. Igaz, hogy ez a szál később összefonódik a fő vonalvezetéssel, de összességében teljesen szükségtelennek éreztem. Sokkal többre tartanám a filmet, hogyha a készítők jobban kidolgozzák az alapsztorit. Olyasmire gondolok itt, mint ami az Életrevalókban vagy a Bakancslistában volt tapasztalható. Egyszerűen többet akartam abból látni, hogy miképp alakul főhőseink viszonya.

De azért akad egy elvitathatatlan érdem is. Ez pedig a színészi játék, amit a dramedy műfaj általában meg is követel. Sajnos úgy éreztem, hogy a két műfaj közötti balansz kicsit felborult és többet kapunk a komédiából, mint a drámából. Holott fordított esetben sokkal magával ragadóbb lett volna. Ha már a színészi játékokat említettem: Robert De Niro remekül szemlélteti a macsót, aki pillanatok alatt egy egyáltalán nem kívánatos állapotba kerül, majd ezt követően mindenáron azon küzd, hogy olyannak lássák őt az emberek, mint fénykorában. Philip Seymour Hofman talán még rajta is túltesz. Nagyon komplex karaktert kellett megelevenítenie, méghozzá úgy, hogy többnyire női ruhában és durva sminkben láthatjuk. És mégis képes elérni azt, hogy ne nevessünk rajta, hanem komolyan vegyük.

Hogy tudok végül is erre az élményre visszagondolni? Úgy, hogy egy erős közepes alkotást láttam, aminél sajnos picit többet vártam. Meglehet ugyan nézni (sőt, kifejezetten ajánlom is egyszer mindenképp), ha másért nem, a tartalmas és odafigyelést követelő üzenet miatt, amit giccs és túlbonyolítás nélkül magában hordoz.

6/10