Évek óta azon a véleményen vagyok, hogy jó sportfilmet nagyon nehéz csinálni. A Minden héten háború előrukkolt ugyan néhány olyan megoldással, ami állításom cáfolására ösztönzött volna, de összességében szerintem nem több egy középszerű produkciónál.

Tony D'Amato (Al Pacino) sikeres amerikai futball edző, azonban a csapat sorozatos vereségei komoly aggodalmakra adnak okot. Ráadásul folyamatos sérülések is sújtják a csapatot, és ez a hullám elérte a csapatkapitányt, Jack Rooney (Dennis Quaid). Ekkor lép a képbe Willie Beamen (Jamie Foxx), aki tehetségével és játékintelligenciájával a vállán viszi a csapatot. Csakhogy Willie tálentuma mellé egy jó adag nagyképűség is társul, amit a társak és az edző sem néz jó szemmel. Folyamatosan generálja a feszültséget, de el kell viselniük ahhoz, hogy legyen esélyük a döntőbe kerülésre.

A film két szálon fut: az egyiken Willie beilleszkedését, és a brigád formáját követhetjük nyomon, míg a másikon Tony széthullott életének rendberakását. Elvált feleségétől, a gyerekei nem szívesen látják őt, ráadásul állandó konfliktusokba keveredik a csapat társtulajdonosával (Cameron Diaz), valamint egy provokatív sportújságíróval (John C. McGinley). Ebből úgy gondolom, hogy ki lehetett volna hozni egy nagyon emlékezetes filmet, de a forgatókönyv gallyra vágja az egészet. Teljesen szét van esve a szkript, aminek köszönhetően sok az időhúzó jelenet. A műfaj kitűzése sem volt teljesen egyértelmű számomra. Egyszerre akart vicces lenni a film, ugyanakkor egy erős heroikus töltet is helyet kap. Ez nem lenne baj, csak a szétszórtság miatt nem sikerült megtalálni a balanszt.

A színészi játékok viszont többnyire elégedettséggel töltöttek el. Al Pacino a kisujjából kirázta ezt a sablonkaraktert, a csúcs azonban számomra Jamie Foxx volt. Cameron Diaz-t nyugodtan kihagyhatták volna, az ő történeti befolyását is szükségtelennek éreztem. A soundtrack is igencsak tetszetős az én ízlésemnek. A pörgős, motiváló dallamok domináltak, leginkább a rap műfajában. A hangulat is sokszor átjött, de alkalomadtán kicsúszott az irányítás Oliver Stone kezéből. Azt viszont el kell ismerni, hogy a film utolsó harmadában lévő jelenet, amikor Tony próbálja felrázni a csapatot, igazán keményre és ösztönzőre sikeredett. Igazi csúcspont az a pár perc az egyik leglelkesítőbb beszéddel evör! A szövegkönyv amúgy is parádés, hiszen a humoros beszólások mellett kapunk jó pár elgondolkodtató és idézhető monológot.

Hiába a közepes értékelés részemről, összességében jól szórakoztam. Csak a gyatra vágásnak köszönhetően elég hangulatgyilkos tud lenni a film, ettől függetlenül senkit sem beszélnék le a megnézéséről, főleg nem az amerikai foci szerelmeseit. A 150 perces játékidő is viszonylag hamar eltelik. És ha másért nem, Al Pacino nagy monológja miatt mindenképp érdemes megnézni!

6/10