A spanyol filmgyártás nagy fejlődésnek és népszerűségnek örvend az utóbbi időben. Köszönhető ez olyan alkotásoknak, mint az Élve eltemetve, a [REC[, A belső tenger, vagy, hogy egy kicsit régebbre ássak, a Más világ. Túlzás lenne azt állítani, hogy az Amíg alszol-ra évek múltán is etalonként fogunk tekinteni. Egy azonban így is biztos: minőségi thrillerrel van dolgunk.

Az Amíg alszol a [REC]-hez hasonlóan egy bérházban játszódik, melynek házmestere az önzetlen, segítőkész és kedves César (Luis Tosar). Ő viszont csak a felszínen ilyen ember. Lelke mélyén egy megkeseredett, boldogtalan személy, aki nincs tisztában az élete értelmével. Ez a mélyről fakadó gyűlölet az, ami arra készteti, hogy a mindig jókedvű és vidám lakó, Clara (Marta Etura) életét megkeserítse. A férfi pedig nem ismer határokat, egy mindenre elszánt pszichopatáról beszélhetünk az ő esetében.

Nem véletlen, hogy a [REC]-et ennyiszer emlegettem, hiszen a rendezője, Jaume Balagueró jegyzi ezt a mozit is. A direktor sokoldalúságáról tett tanúbizonyságot az, hogy a korábbi vérengzős, öldöklős filmjei után képes volt egy olyan produkcióval előrukkolni, ahol nem a horrorelemeken és a vizuális elborzasztáson volt a hangsúly. És ez bizony kiválóan tudott működni, ugyanis a Hitchcock és Polanski műveket megidéző feszültségteremtő hangulat megvolt. Sokszor eszembe jutott a nézése közben az örök klasszikus Psycho. Rengeteg olyan jelenetet tartalmaz, melyeknek nézése közben levegőt sem mer venni a néző és ezáltal egyáltalán nem válik vontatottá. Igazi adrenalinbombaként funkcionál, mindezt látványos akciójelenetek nélkül. Nagyon sok múlik azon, hogy a néző hogyan tud azonosulni César karakterével. Nyilván akik szimpatizálnak vele, azok fogják izgalmasnak találni a filmet is. Bravúros dramaturgiai megoldás az, hogy egy őrült senkiházinak tudunk drukkolni, de most ez az eset áll fenn. Megértjük a motivációit (igazából ez is egy paradoxon, lévén, hogy főhősünknek nincsenek is motivációi), át tudjuk érezni a helyzetét, mert szerintem a legtöbben jártunk más hasonló cipőben, mint a főszereplő. Mindössze annyi különbséggel, hogy César születésétől fogva ilyen.

Néhány üresjárat természetesen akad, de a tempó így is feszes, pörgős és magával rangadó. A hangulata meglehetősen groteszk, időnként el-elkalandozik egyfajta művésziesebb irányba. A színészi játékok megalkuvást nem ismerőek, az aktorok semmit sem bíztak a véletlenre. Luis Tosar-t élvezet volt nézni, de a többiek sem lógtak ki. Mindenképp érdemes tenni vele egy próbát!

8/10