Victor Hugo talán még maga sem gondolta volna A nyomorultak című regény írása közben, hogy ez a mű a világ egyik legismertebb és legtöbbször adaptált írásává válik. A számtalan színházi darab és megannyi filmes feldolgozás után Tom Hooper döntött úgy, hogy ő is beáll a sorba, mindezt a díjátadó szezonra időzítve.

A film főhőse bizonyos Jean Valjean (Hugh Jackman), aki egykoron földönfutó volt, azonban a szegénységből kitörve már tisztességesebb, boldogabb életet él. Mivel ismeri már a szegény élet minden velejáróját, ezért a kilátástalan helyzetű és nehéz sorsú Fantine-t (Anne Hathaway) segíti azzal, hogy jó életkörülmények között neveli fel kislányát, Cosette-t (Isabelle Allen). Valjean dolgát azonban nehezíti a mindenre elszánt Javert felügyelő (Russel Crowe), akinek már régóta feltett szándéka, hogy börtönbe vetesse a férfit.

A számtalan mozgóképes feldolgozás közül minden bizonnyal Hooper-é lesz a legsikeresebb és a legnépszerűbb. A rendező ugyanis olyan sztárokat toborzott össze, akikre jó eséllyel felkapják az emberek a fejüket és tömegestül tódulnak majd be a mozitermekbe. Ami működőképessé teheti Hooper koncepcióját az az, hogy ebben az esetben valóban indokolt a sztárparádé felvonultatása. A stáb ugyanis kiválóan dolgozott. Anne Hathaway élete alakítását nyújtja, egyszerűen olyan erős átéléssel nyúl Fantine karakteréhez, mintha az élete múlna rajta. Amikor Hathaway énekel hosszú percekig, vágatlanul, akkor megfagy a levegő, a szív a torokban dobog és síri csönd lesz úrrá a teremben. Olyan katarzist tud adni a játéka, amivel nagyon erős érzelmeket képes kiváltani, és az ember legszívesebben belemászna a vászonba, hogy valahogy segíteni tudjon rajta. Nem tudom, hogy láttam-e valaha ennél jobb, szívbemarkolóbb, meggyőzőbb, lenyűgözőbb női alakítást, de egy biztos: ha ezért a teljesítményért nem kap Oscar-díjat, akkor már végleg hitemet vesztettem az Akadémiában. Mellette még Jackman az, aki elviszi a hátán az egész filmet, kiváló választás volt Jean Valjean szerepére. Az érzelmek kifejezését ő is virtuóz módon oldja meg, emellett az éneklés sem fogott ki rajta. (Lehet én vagyok az egyetlen, aki a megtekintés előtt nem tudta, hogy milyen remek énekhanggal van megáldva.) Akit viszont kicsit egysíkúnak éreztem, az Russel Crowe. Sok kritikus az énekhangját hánytorgatta fel, amivel nekem személy szerint nem volt bajom, sokkal inkább a színészi játékával voltak fenntartásaim. Hogy is mondjam, Russel Crowe olyan volt, mintha mindent elfejtett volna abból az eszköztárából, amivel az évek folyamán megszerettette magát a filmrajongókkal. Végig fapofával dolgozik, mintha a pokolba kívánta volna az egészet. Feszültségoldásképp szükség volt apróbb komikumokra is, amelyeket többnyire a Helena Bonham Carter-Sacha Baron Cohen páros szolgáltatott. Carter-ről mindenki tudja milyen nagyszerű színésznő, Cohen pedig A leleményes Hugo után újra megmutatta, hogy bizony tud ő színészkedni, ha nem egy ilyen Brüno-szintű alpáriságban kap szerepet. A többiek is szép munkát végeznek, igazából csak Crowe-nál éreztem azt, hogy kicsit kilóg a sorból.

Gondolom, hogy a betétdalok zsenialitására nem kell részletesebben kitérnem, lévén, hogy egy musicalről van szó. Viszont az, hogy majd' 3 órán keresztül egyfolytában énekelnek, egy idő után átmegy NAGYON fárasztóvá. És a fárasztót itt nem úgy értem, mint egy gagyi vígjáték esetében. Én konkrét fizikai fáradtságot éreztem, zsibbadást, fejfájást, magyarul meg lehet azért érezni a film hosszát. Szóval, aki kedvet kapott ahhoz, hogy megnézze, az ne dőljön be a trailereknek, ahová betették jóformán az összes ének nélküli párbeszédet. Ennek tudatában érdemes megnézni. Ez abból persze mit sem von le, hogy a film technikailag kitűnő. Látszik rajta az elképesztő mennyiségű beleölt munka, a korhű díszletek és kosztümök segítségével elvándorolhatunk egy kicsit a 19. századi Franciaországba. A látvány, valamint a fényképezés is hihetetlen élményt nyújt, még egyszer mondom, hogy technikailag tényleg a csúcs lehet az idei filmfelhozatal között.

Lehet, hogy nem A nyomorultak 2012 legjobb filmje, ettől függetlenül nem sajnálnám, ha bezsebelne pár Oscart. (Az élen persze Anne Hathaway-jel.) És ha abból indulunk ki, hogy a Chicago című (amúgy szerintem szörnyen pocsék) musical is bezsebelte annak idején a főbb díjakat, akkor A nyomorultaknak tarolnia kell. Színház -és musicalfanoknak kötelező érvényű a megtekintése, de akiktől kicsit távolabb állnak az ilyesfajta dolgok, az is vágjon bele bátran, hátha közelebb kerülnek a szívéhez. Én sem vagyok musicalrajongó, de mégis pozitív véleménnyel tudok róla értekezni. A pontszámom az valahol a 8-as és a 9-es között ingázik, de inkább az alsó határ felé hajlok, így egy nagyon erős 8/10-re tudnám értékelni.