Jó partifilmet szerintem nehéz csinálni. Az igény vélhetően mindig is meglesz rá, de annak érdekében, hogy éppen az új "jövevény" ne a korábbról ismerős vígjátékok által megteremtett mocsárban tocsogjon, szükség van néhány dologra: amennyire egy bulizós film keretei engedik meg kell próbálni eredetinek lenni, újszerű poénokkal előrukkolni és az sem hátrány, ha karakterek is vannak benne. Mármint igazi karakterek, akiknek van személyiségük, stílusuk, akik ki vannak dolgozva, nem csak jellemtelenül lébecolnak a filmvásznon. Kérdés, hogy a Képszakadás mennyire képes az efféle kritériumoknak megfelelni? Nos ha ilyen téren nem is vizsgázik jelesre, azért így is szerethető.

A sztori természetesen rém egyszerű: Jeff Chang apja hatására orvosi pályára készül és közeledik egy nagyon fontos felvételi interjú, pont a 21. szülinapja után egy nappal. Az ártalmatlannak induló születésnapon azonban meglátogatják rég látott barátai és a "csak megiszunk egy sört" című mondókával belevetik magukat az éjszakába, ami olyannyira elfajul, hogy születésnaposunk teljesen kiüti magát, így a barátaira hárul a feladat, hogy kiderítsék, hogy hol lakik, és a felvételire is össze kellene valahogy drótozni, hogy életképes állapotban legyen.

Ahogy mondtam a koncepció nem nagy durranás. De így is dicsérendő, hogy legalább itt volt némi próbálkozás, ellenben a (szerintem szörnyen szar  pocsék) Project X-szel. A karakterek kidolgozottsága nem túl eredeti, de a próbálkozásnak így is örülök, no meg annak is, hogy nem valami szürke kisegérként funkcionáló, egysíkú szereplőket kell néznem másfél órán keresztül. Sablonosságuk ellenére így is jó pár ütős poént ők szállítanak, ami szintén örömmel töltheti el a nézőt. A helyzetkomikumok önmagukért beszélnek, és bizony, alpáriságból is akad bőven, de igazából nem is bánja az ember. Pont illik egy ilyen filmhez, elvégre egy ilyen módon megalkotott darabtól nem is várunk/várhatunk el mély filozófiai eszmefuttatásokat.

Egy dolog akad, ami mindegyik (vagy legalábbis a legtöbb) partifilmben közös, mégpedig a kicseszettül jó soundtrack. Modern, pörgős bulihimnuszok hangzanak el, de olyan mértékben, hogy ne is menjen az ember agyára. Legtöbbször csak afféle hangulatfokozóként működik, de ennyi pont elég is. Bár a mondanivaló szuszakolása némiképp erőltetettnek hatott. Nem tudom mennyire fair a részemről, ha a sablonosságot és a kiszámítható történetvezetést hánytorgatom föl, de úgy érzem, hogy annyi megnézett film után nem tudom ezt szó nélkül hagyni. (Meg amúgy is kell némi kötözködés, nehogymá' agyondicsérjek valamit.)

A Képszakadás lényegében olyan, mint amilyennek a legtöbben elképzelik: vicces, pörgős, eszetlen, sablonos, faék egyszerűségű, nagyon idióta, de nagyon szerethető. Nem egy olyan film, amire évekre visszamenőleg is fogunk emlékezni, de kiváló egy buli megalapozásához, amit egyébként a végére ki is hoz a nézőből. Mármint az irdatlan bulizási vágyat.

7/10