Úgy tűnik a Tökéletes hang után elérkeztünk az idei második komolyabb meglepetéshez is. Ilyen tekintetben azonban úgy gondolom, hogy a Spring Breakers túlszárnyalta Jason Moore musicalét. Harmony Korine mozija ugyanis a maga módján eredetinek mondható és végeredményben egy teljesen más stílusú filmet kaptam, mint amit előzetesen vártam. Így utólag belegondolva ennek csak örülök...

A történetben adott négy dögös főiskolás csajszi, akik belefásulva az "unalmas" életbe epekedve várják az Amerikában amúgy igencsak nagy kultuszú tavaszi szünet eljövetelét. Lelki szemeik előtt hatalmas vízparti bulik lebegnek, azonban anyagi keretük nincs egy ilyen floridai kiruccanás finanszírozására. Egy merész ötlettől vezérelve kirabolnak egy gyorsbüfét, és mit ad Isten, indulhat a móka. A féktelen bulizás közepette azonban lecsap rájuk a törvény keze, azonban egy Alien nevű pacák (James Franco) váratlanul leteszi a lányokért az óvadékot és a szárnyai alá vonja őket. A gond ezzel csak az, hogy Alien nem éppen tisztességes úton-módon tett szert hatalmas vagyonra, ráadásul még egy banda is el akarja tenni őt láb alól.

Mielőtt bármi személyes észrevételt, meglátást, értelmezést a virtuális papírra vetnék, le kell szögezni, hogy ez NEM egy limonádé tinicsajos partifilm, sőt vígjátéknak sem lehet titulálni. Persze apróbb kis szegmensek próbálnak némi változatosságot csempészni az amúgy meglehetősen komor hangulatba, de ezek a pillanatok is olyan éjsötét humorról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem a térdünket fogjuk csapkodni a nagy kacarászásban. Egészen az éles hangulatváltásig nem is tudtam róla, hogy nem egy agyatlan, nihilista életmódot preferáló filmet fogok látni. Ebben még a kezdés is az én "segítségemre volt", ugyanis a videoklipszerű bulimontázs Skrillex aláfestő muzsikájával valami ilyesmit sejtetett.

Persze ez a tévhitem fakadhatott abból is, hogy nem ismerem Harmony Korine stílusát, munkásságát, de nagyon kíváncsivá tett a direktor. Minden lehetősége megvolt arra, hogy egy olyan alkotást hozzon tető alá, amit a jó csajokkal és a partihangulattal akart eladni, de mégsem tette. Ehelyett Korine egy elég fajsúlyos társadalomkritikát (nem is biztos, hogy a társadalomkritika a legjobb szó, inkább egyfajta útmutatásnak nevezném ezt) fogalmaz meg a mai züllött fiatalokról, akik a komoly, felnőtt élet küszöbén állva nem rendelkeznek semmilyen ambícióval, életcéllal, vagy jövőképpel. Csak a mának élve használnak drogokat, járják a bulikat stb. Ezért volt szenzációs rendezői húzás az, hogy a főszerepekre olyan tinibálványokat szerződtettek, mint Selena Gomez vagy Vanessa Hudgens. Úgy gondolom, hogy ez elég figyelemfelkeltő a célcsoport, azaz a fiatal lányok számára. (A moziterem is dugig volt csapatos kamaszlányszektákkal). A többi innentől a célcsoport befogadókészségén múlik, mennyire figyelnek oda a film mondanivalójára, mennyire értik/érzik azt és hogy képesek lesznek-e változni valamennyire. Biztos megvannak egy ilyen életnek a maga előnyei, pozitívumai is, de itt az árnyoldal van vastagon kiemelve.

A színészi játékokat én nem éreztem olyan átütőnek, de megfelelt így is, tulajdonképpen nem is volt ennél többre szükség. A négyek közül egyedül Vanessa Hudgensen láttam azt, hogy majd' belehal annyira élvezi a ribancos szerepben való lubickolást. (A félreértések elkerülése végett ez dicséret volt, nem pedig rosszindulatú irónia a részemről). James Franco is korrektül hozza ezt a relatíve különös gengszterfigurát, akiről igazából nem is tudjuk, hogy szeretnünk vagy utálnunk kellene. De ez nagyjából minden karakterről elmondható. Ez sem gyakori filmes húzás, általában azért szoktunk egy-két azonosulható szereplővel találkozni. Az operatőri munka sem követi a tradicionális szisztémákat. Speciális kamerabeállítások, rövidebb-hosszabb snittek és a gyönyörű fényképezés egyaránt tetten érhető a vásznon. A soundtrack azonban nem mindig a legjobb, legtöbbször csak sablon aláfestő dallamok csendülnek fel, de akad néhány telitalálat is. Ilyen például az a jelenet, amiben James Franco elkezdi zongorán játszani Britney Spears Everytime című melódiáját, majd az eredeti számból is lejátszásra kerül néhány részlet. Ez a jelenet volt a személyes kedvencem a filmből, zseniálisan lett kivitelezve, olyannyira, hogy azt kell mondanom, szerencsés vagyok, ha pár évente találkozom ilyen szösszenettel. De a Spring Breakers korántsem tökéletes! Annak ellenére, hogy csak másfél órás, akadt pár olyan rész, amit én fölöslegesen elnyújtottnak tartottam. Az az ideológia sem volt éppen nyerő, hogy pár fontosnak szánt mondatot mindenáron nyomatékosítani akarjanak a nézőben. Ezt úgy kell elképzelni, hogy vannak pillanatok, amikor vagy tízszer elismételnek egy kifejezést, szófordulatot, mondatot, csak azért, hogy átérezze a néző, hogy miről is van szó.

Ezektől eltekintve úgy gondolom, hogy a Srping Breakers-t tömegeknek kellene levetíteni, tanító jellege miatt. Nem egy mézes-mázos kis sztoriról van szó, ez ennél sokkal másabb, sokkal több, sokkal művésziesebb. Eredeti unikumról van szó, amit ha nagyon össze kellene hasonlítanom valamivel, akkor talán Oliver Stone szintén 2012-es Vadállatokát mondanám. (A két film között csak minimális párhuzamokat tudtam vonni.)

8/10