Kényszerleszállás (Flight, 2012)
írta: !Márk! ; 2013.04.15. 11:00
Filmeket nézni nagyon jó dolog. Semmihez sem tudom hasonlítani a filmek világát, ez egy olyan fantasztikus univerzum, ahol bármi megtörténhet és képzeleteinknek csak a pénz szabhat határt. Van egy olyan varázs a filmek elindulásakor, amiben ott lebeg a lehetőség, hogy kedvenccé váljon, érzelmeket váltson ki belőlünk, vagy csak szimplán szórakoztató. De sajnos időnként becsúszik egy-egy olyan alkotás, ami a néző képébe hazudik, megpróbál messiásként viselkedni, de helyette csak jól felborzolja az ember idegeit. Utóbbi kategóriába tartozik a Kényszerleszállás is.
Whip Whitaker (Denzel Washington) kiváló, rutinos pilóta, emellett az alkohol rabja és olykor-olykor egyéb kábítószerekhez is nyúl. Éppen repülni készül, egy látszólag átlagos napon, egy átlagos utat megtéve, azonban a rossz időjárási körülmények és a gép meghibásodása irányíthatatlanná teszik a gépet, ami halálra van ítélve a fedélzet összes utasával együtt. Hősünk azonban remek képességeinek köszönhetően egy mezőn hajt végre sikeres kényszerleszállás, amivel csak egy gond van, történetesen az, hogy a kapitány ittas állapotban vezette a repülőt, így szembe kell néznie a következményekkel, az életével és az igazságért kell küzdenie.
Kezdeném a pozitívumokkal, mert abból jóval kevesebb van. A film első fél órája kifogástalan, remekül indít, a zuhanós jelenet is kifejezetten hangulatosra, sőt feszültre sikeredett. Denzel Washingtont is dicséret illeti, de ő már sokadjára bizonyítja be, hogy remek színész, mindent elkövetett, de nem rajta múlott a film bukása. (Már az én szemléletemben bukás, természetesen.)
És akkor következzenek azok a dolgok, amik alaposan kicsapták azt a bizonyos biztosítékot. A legeslegnagyobb problémám az maga a főszereplő karaktere volt. Nem más, mint egy önző, alkoholista rohadék, aki ahelyett, hogy helyrehozná az elcseszett életét, csak vedel egész nap. Életében a legtöbb probléma az alkoholra vezethető vissza, Whip tisztában is van ezzel, de bánatában mit csinál? Iszik! Ez a csávó nem tud racionálisan gondolkozni, nincs tisztában tettei következményeivel. Persze nem vagyok én madár, értem én, hogy a történet egy esetleges karakterfejlődésre van kiépítve, de az is olyan nevetséges módon lett megvalósítva, hogy inkább nem is firtatom tovább. Arról nem is beszélve, hogy rendszeres droghasználat miatt már eleve börtönre lenne ítélve, de mindenki úgy viselkedik, mintha ez nem is lenne lényeges. Mintha csak a repülőgép incidens tárgyalásánál kétes az ügy kimenetele. És az a legrosszabb az egészben, hogy egy ilyen alakkal kellene szimpatizálnunk, ő rá kellene hősként tekintenünk, drukkolnunk kellene neki.
A játékidő is több, mint 2 órás, de olyan felesleges dolgokkal húzzák az időt, amelyek nélkülözésével akár fél órát is meg lehetett volna spórolni. Felvetődtek a hittel kapcsolatos kérdések is, Isten léte és hatása életünkre is egy jó témának tűnt eleinte, de amikor már harmadjára rukkoltak elő ezzel a dologgal, akkor gyorsan megnéztem, hogy időközben nem-e kapcsolódott be véletlenül a Mária rádió adása. Az sem kozmetikázik az összképen, hogy a film hemzseg a logikai bakiktól. És itt ne ilyen kis apró, alapos kutatómunka után kikövetkeztethető bakikra asszociáljunk, hanem olyan ordítóan nagy dolgokra, amelyek alapjaiban forgatnák fel az egész forgatókönyvet. Apropó, forgatókönyv. A felesleges jelenetek beleszuszakolása és a logikai buktatók mellett a finálé is olyan vérlázítóan pocsék, amilyennel már nagyon régen találkoztam. Persze próbálkoztak a készítők tartalmas mondanivalóval megtölteni a filmet, de ez is már ezerszer lerágott csontként működő klisé.
[SPOILER!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!]
A film elképesztő ostobaságát remekül kifejezi a zárás, ahol a megtért és lelkiismeretes Whip-et a börtönben meglátogatja a fia. És a fiú olyan örömmel és tisztelettel ugrik apja nyakába, mintha mi sem történt volna. Whip ugyanis elvált a feleségétől, akivel nagyon sokáig nem látott, ahogyan a fiát sem felnőni. Volt egy konfliktusuk is a film közben, de fater már a börtönben van, jó útra tért, erre a srác valahogy így reagál: "Nem baj fater, hogy hosszú éveken keresztül le se szartál minket, most hogy börtönben vagy rájöttem, hogy szeretlek és igazi példaképként tekintek rád." Ja, ez a könnycseppelmorzsolós rész Hollywood módra, hidegen tálalva. Mondhatom zseniális.
[SPOILER VÉGE!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!]
Senkinek nem ajánlom ezt a filmet, habár a maga közönsége már így is megvan. Nagyon ostoba alkotásnak tartom egy finoman szólva megkérdőjelezhető főhőssel, felesleges időhúzással és pocsék lezárással. Ettől azért kicsit többet vártam volna. (Tessék nyugodtan kurvaanyázni, és arról írni, hogy hogy jövök ahhoz, hogy lehúzzam ezt a filmet.)
4/10
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Mészáros Laci 2013.04.17. 07:27:30
De amit leírtál, nagyon sekély ember- és valóságismeretről tanúskodik. Ez nem baj, csak visszajelzés. Hosszú és fájdalmas út áll még előtted, de megtanulsz megbecsülni meg minden izzadság- és vércseppet, amit elhullajtasz közben. Jó utat.
!Márk! · http://smokingbarrels.blog.hu 2013.04.17. 15:39:42
Mészáros Laci 2013.04.17. 16:03:02
Mészáros Laci 2013.04.17. 18:46:04
A fiatalok forradalmárok. Idealisták. Aztán ahogy szélesedik a látókör, gyűlik a tapasztalat, érik a személyiség, megtanulják megismerni az árnyalatokat. A párkapcsolatokban megérlelődik az empátia: nagyon sokszor nincs egyértelmű jó és rossz; értékek vannak más értékekkel szemben. Megvetni, elítélni csak azt tudom, amit nem ismerek; de ha nem ismerem, honnan veszem a bátorságot az ítélkezéshez?
De ez nem megy egyik percről a másikra, minden lépcsőfok csak az előzőről érhető el. Nézd meg a dolgok másik oldalát is. Érezd át az ellenfeled helyzetét, láss a lelkébe.
!Márk! · http://smokingbarrels.blog.hu 2013.04.17. 20:04:10
Mészáros Laci 2013.04.17. 21:20:08
Egy filmbe nem fér bele az a teljes történet, ami oda vezetett, hogy Whip Whitaker alkoholista lett.
Huszonévesen én is csak megvetni tudtam az alkoholistákat. Aztán a saját életem is sok fordulatot vett, megismertem önmagam gyengeségeit, ás sok emberrel találkoztam... és lassanként eljutottam oda, hogy egyre óvatosabban ítélkezem a többi ember fölött, nem tudhatom, milyen sors van mögötte.
Ez egyszerűen csak az évek tapasztalata adja. A magamfajta "kocka", aki életéből tizenöt-húsz évet a bitek bűvöletében élt, komoly lemaradásban van, de a helyzet nem reménytelen.
Mészáros Laci 2013.04.18. 08:39:58
***
Valamilyen szenvedélybetegség sok embert érint - a népesség kétharmadát vagy többet is (az alkoholizmus csak egy jellegzetes és könnyen azonosítható fajta). A betegség gyökere valahol ott van, hogy nem szívesen viseljük el a kellemetlen dolgokat, legyen testi vagy lelki fájdalom, testi vagy lelki erőfeszítés, fáradtság, feszültség, csalódottság, veszteség, vereség, szégyen, kudarc. Megúszni nem lehet, külső kényszerek miatt, de csak akkor döbbenünk rá, hogy milyen nehezen viseljük el ezeket a dolgokat, amikor szembejönnek.
Ezért a nehézségek közepette enyhülést keresünk. Nem megoldást, nem gyógyulást: azonnali enyhülést. Az alkohol népszerűsége onnan származik, hogy könnyen hozzáférhető és széles spektrumú szer: a fizikai érzeteket tompítja, a feszültségeket és gátlásokat oldja, meglepően jó antidepresszáns. De az ismert kábítószerek is (bár nehezebben hozzáférhetőek) sok nehézség tüneteit enyhítik. Nagyon sok, nem ennyire nyilvánvaló dolog is szenvedélybetegségként jelenik meg, hasonló "enyhülést hozó" szerepe van: az internetes okoskodás (kedvencem) vagy az addiktív játékokban kiszámítottan adagolt siker a másutt elszenvedett sikertelenséget enyhíti. Az internetes trollkodás mögött gyakran valamilyen megszégyenülés miatti érzések állnak. És ha ezek valamilyen berögzült viselkedésmintából ("sémából") adódó, ismétlődő helyzetek, nagyon könnyen válik az ember az enyhülést hozó dolgok rabjává.
A kör azzal zárul be, hogy amíg az enyhülést hozó anyaggal, tevékenységgel múlik az idő, aközben a feszültség, nehézség eredeti forrása megmarad, gyakran fokozódik. Unalmas, nehéz munka vár rám? Előtte kicsit lazítok, aztán belefeledkezem a lazításba mert addig sem nyomaszt a munka, és arra riadok, hogy az idő felét elbaltáztam, ez alól a nyomasztó érzés alól ismét kibújok ... A feszültséget azonban nem tudom elviselni, ezért ismét az enyhülést adó pótlékhoz fordulok.
Az önnön tökéletességembe vetett szilárd hit ("én jól csináltam, más volt a hibás, tudhatta volna" stb) azt is megakadályozza, hogy felismerjem: ebben a körben forgok már évek vagy évtizedek óta és benne is maradhatok. Az önigazolás mindig talál külső okot, felelőst, vagy hibást a helyzetemért.
A Kényszerleszállás nagyszerűségét az adja (szerintem), hogy elhangzanak benne olyan kulcsmondatok, amelyeket sok-sok szenvedélybeteg elmond nap mint nap, de önmagán nem is veszi észre, hogy ezek mennyire szánalmas önigazoló mondatok. És a forgatókönyv, a rendező és Denzel Washington együtt olyan összhangban dolgoztak, hogy ezek a mondatok ütnek és ülnek. „Nekem ne magyarázd, hogyan hazudjak az ivási problémáimról. Egész életemben mást sem csináltam, mint hazudtam az ivási problémáimról.” Szóval ez a film a függőségben szenvedők (alkoholisták, számítógép-játékfüggők, facebookfüggők, szerencsejátékosok) elé önmaguktól elhazudott kegyetlenül éles tükröt tartott. Csak bátorság kell ahhoz, hogy belenézzünk.
A filmben van egy nagyon eltalált kontraszt, a kiváló pilóta és az undorító alkoholista között. Pilótaként egyértelmű pozitív hős, aki valamilyen zsigeri érzékkel letesz egy halálra ítélt gépet (a repülőgépes részek néhány momentumtól eltekintve elég hűen az Alaska 261 tizenhárom évvel ezelőtti balesete alapján készültek). A hős pilóta, nagy fórral indul, fokozatosan ébredünk rá, hogy keményen iszik és a kemény ivók összes taszító vonását hordozza. De akkor már késő: beskatulyáztuk hősként. Aki ekkor nem „húzza le a redőnyt”, megérezheti, mi játszódik le egy szenvedélybetegben. Lehet izgulni vele és érte, lehet csalódottan sóhajtani, lehet haragudni az amerikai társadalom kétszínű erkölcseire: önmaga hibáival szemben otthon a zárt ajtók mögött mindenki megbocsátó, de ugyanazt a nyílt színen elítéli.
A film első három perce maga az intimitás. Nem a meztelenség (ez nem szükséges és nem elégséges az intimitáshoz): a kábán ébredő nő, aki a pasinak is odaadja a ruháit, cigarettával kínálja, akinek Whip házassági ajánlatot tesz, a nő nem szeretné ezt elviccelni (de a kapitány komolyan gondolta: Margaretnek azt mondja, hogy "két helyet foglalj"). Sok apróság. Az első percek intimitása magyarázza, hogy az NTSB meghallgatás végén a lány fényképét nézve miért forr Whip torkára a szó, és miért dönt úgy, ahogy. Nem a halott emlékének tisztelete: Trina igazán szerette a őt, és a kapitány ezt tudta.
A kokódíler annak a "barátnak" a szerepét játssza, akire mindig lehet számítani ha már a fejed is ellepi a szar, de csak nyakig húz ki belőle, hogy minél tovább életben maradj.
Ebben a filmben is van egyfajta út az önismerethez. Fájdalmas utazás, amit az ember évtizedeken át elhazudott maga elől is, azt biztosan nem könnyű bevallani. Nem sürgős. Mindenkinek vannak olyan válsághelyzetei az életében, amikor lehetősége van elindulni önmagához. Ha máskor nem… a végén. Mészöly Miklós mondta egyszer, hogy van, amikor az utolsó öt perc is elegendő egy teljes élethez.
