Őszintén szólva sosem voltam az a nagy anime rajongó. Noha nem azért, mert bármi ellenvetésem lenne a műfajjal kapcsolatban, egyszerűen csak nem vagyok az a típus, aki hetente darálja le a sorozatokat és az egész estés filmeket. De ez korántsem jelenti azt, hogy nincs olyan képviselője, amit ne szeretnék (láttam már nagy klasszikusokat, kevésbé ismert darabokat is) de úgy érzem, hogy köztem és az anime között lesz egy gát. Nagyon tetszettek olyan művek, mint például az Akira, a Páncélba zárt szellem, vagy a Szentjánosbogarak sírja, de annyi bizonyos, hogy én még jobb anime filmet nem láttam a Chihiro-nál.

Chihiro egy kislány, aki szüleivel éppen költözik. Útjuk során azonban tesznek egy kis kitérőt, ahol egy rejtélyes alagúthoz érnek, melynek túloldalán egy kihalt, vidámparkszerű helyre bukkannak. Nem látnak senkit, viszont egy pult telis-tele van pakolva friss és gusztusos ételekkel. A szülök rá is vetik magukat az ételre, Chihiro azonban kihagyja, mondván nem akar ebből semmi bajt. A szülők pedig disznóvá változnak a nagy zabálás közepette, Chihiro-nak pedig munkát kell vállalnia a helyi fürdőben, hogy visszakaphassa szüleit és elmehessenek Szellemországból.

A történet első blikkre nem ígér többet egy puszta kalandsztorinál, ami lehet, hogy más rendező keze alatt csak ennyiről szólna, csakhogy a filmet nem más, mint az anime műfaj mesterének titulált Hayao Miyazaki valósította meg. Miyazaki nem elégszik meg ennyivel, hiszen tele van a filmje mondanivalóval, értékes üzenettel, szimbólumokkal. A megvalósítás valami fenomenális. A rajzok egyáltalán nincsenek összecsapva, még a legapróbb részlet is művészi gyönyörűséggel van megalkotva. A karakterek is szenzációsan vannak megírva. A film egyúttal egy nagyívű karakterfejlődés Chihiro részéről, hiszen egy elkényeztetett kislányból egy alázatos, bátor nő lesz. Miyazaki-ra jellemző, hogy a karaktereire nem igazán lehet egyértelműen ráaggatni a jó, vagy a rossz jelzőt. Ott van például Yubaba, a fürdő "uralkodója", aki egy kapzsi boszorkány, de a kisfiával olyan odaadással és szeretettel törődik, ahogy egy mintaanyának kell. A karakterek tehát változatosak, sokszínűek, már a külsejük alapján is, hiszen ebben a varázsvilágban tulajdonképpen Chihiro az egyetlen ember, a legtöbben csak emberhez hasonló lényeg többnyire.

A forgatókönyv is nagyon tudatosan van felépítve. A nézőnek Chihiro-val kell azonosulnia, ugyanis hozzá hasonlóan először mi sem tudunk semmit erről az egész furcsaságról, aztán a történet előrehaladtával fokozatosan értjük meg az összefüggéseket, a dolgok működését. A fürdőben zajló élet akár egy szimbólumként is értelmezhető a való életet tekintve. A fürdőben, csak úgy mint az életben meg kell dolgozni az elismerésért, alázatosnak és kitartónak kell lenni ahhoz, hogy elérjük azt, amit szeretnénk. Magával a cselekményvezetéssel is vontam egy hasonló párhuzamot: nekem, mint laikus nézőnek az anime műfaj kapcsán hasonló volt a tapasztalatom, mint Chihiro kalandja a film folyamán, amit nagyjából úgy kell elképzelni, hogy pont mire beleéltem volna magam ebbe az animés közegbe, mire az összefüggéseket megértettem volna, mire igazán elkezdtem szeretni a filmet, egyszercsak vége lett. A fantasztikus zene is szerves részét képzi annak a nagyszerű egésznek, amit ez a mű képvisel.

A Chihiro Szellemországban egy olyan mese, ami egy fantasztikus történetet mesél el, mindezt tartalmasan elénk tárva teszi. Nem igazán ajánlanám kisgyerekeknek, akik lehet élvezni fogják, de egészen másképp értelmezné, mint egy idősebb korosztály képviselője. Persze egy olyan tanmesének is beillik a kicsik számára, aminek a lényegét a japán gyerekekkel már nagyon korán megértetnek, mégpedig, hogy a munka gyakorlatilag a kulcsa mindennek, elengedhetetlen az élethez. Gyönyörű film ez, nagyszerű karakterekkel, remekbe szabott animációval, jó történettel, sok izgalommal, igazi sokszor nézhető darab. Csak a műfajtól való idegenkedés miatt nem tudok rá maximális pontszámot adni.

9/10

Életének 70. évében tért örök nyugalomra Roger Ebert, a világ egyik legismertebb és legelismertebb filmkritikusa. Több, mint 40 éves pályafutás volt az övé és én személy szerint lenyűgözőnek tartom, hogy valaki ennyi tapasztalattal a háta mögött, ennyi idősen úgy tudott rajongani a filmekért, mint egy 10 éves. 2002 óta küszködött rákkal, hol jobb, hol kevésbé jobb passzban, végül a betegség kiújulása okozta halálát. Isten nyugosztalja!

Hali!
Először is mindenkinek nagyon boldog húsvéti ünnepeket kíván a Warzone csapata!
Ezúttal nem PC-re, hanem androidra ajánlanék számotokra egy remek kis játékot. Vágjunk is bele!

A Cut the Rope egy ingyenesen letölthető játék. A története igazából annyi, hogy van egy békaszerű állatunk és annak egy gyönyörű cukorkát kell a szájába juttatnunk különböző kötelek elvágásával.
Láthatjátok, hogy ez a játék egyszerű, mint a faék, de akkor miért is olyan szórakoztató? Nos a feladat egyszerűnek hangzik, de valójában néha elég bonyolult. Ha jól szeretnénk teljesíteni egy pályát nem elég a kis aranyos szájába adni a cukorkát, hanem még a csillagokat is össze kell gyűjtenünk. Akárhogy is, én jól elvoltam vele buszon, otthon vagy akárhol, ha szeretnétek kipróbálni ingyen és bérmentve letölthetitek a Google Playről.

Remélem tetszett az ajánlóm, ha szeretnétek, hogy legyen még ilyen, kérlek kommentben jellezzétek!:)

Az ígéretek szerint a Daylight végigjátszása minden alkalommal, új élményekkel gazdagít bennünket. A játékot a Saw 1-2 fejlesztője, a Zombie Studios hegeszti. A történet nagyon egyszerű: főhősnőnk egy elhagyatott elmegyógyintézetben ébred, emlékeitől megfosztva és a mi feladatunk csupán annyi, hogy élve kijussunk az intézetből, viszont fegyverünk nem lesz. A történet végigjátszása nagyon rövid, nagyjából 30 percet fog igénybe venni, de a játék egyediségét az adja, hogy minden újrajátszáskor másképpen alakul a történet hála az állandóan újragenerálódó környezetnek.

A Daylight érdekes pszicho-horrornak ígérkezik, és csak is kizárólag PC-re fogják kiadni.

Úgy tűnik a Tökéletes hang után elérkeztünk az idei második komolyabb meglepetéshez is. Ilyen tekintetben azonban úgy gondolom, hogy a Spring Breakers túlszárnyalta Jason Moore musicalét. Harmony Korine mozija ugyanis a maga módján eredetinek mondható és végeredményben egy teljesen más stílusú filmet kaptam, mint amit előzetesen vártam. Így utólag belegondolva ennek csak örülök...

A történetben adott négy dögös főiskolás csajszi, akik belefásulva az "unalmas" életbe epekedve várják az Amerikában amúgy igencsak nagy kultuszú tavaszi szünet eljövetelét. Lelki szemeik előtt hatalmas vízparti bulik lebegnek, azonban anyagi keretük nincs egy ilyen floridai kiruccanás finanszírozására. Egy merész ötlettől vezérelve kirabolnak egy gyorsbüfét, és mit ad Isten, indulhat a móka. A féktelen bulizás közepette azonban lecsap rájuk a törvény keze, azonban egy Alien nevű pacák (James Franco) váratlanul leteszi a lányokért az óvadékot és a szárnyai alá vonja őket. A gond ezzel csak az, hogy Alien nem éppen tisztességes úton-módon tett szert hatalmas vagyonra, ráadásul még egy banda is el akarja tenni őt láb alól.

Mielőtt bármi személyes észrevételt, meglátást, értelmezést a virtuális papírra vetnék, le kell szögezni, hogy ez NEM egy limonádé tinicsajos partifilm, sőt vígjátéknak sem lehet titulálni. Persze apróbb kis szegmensek próbálnak némi változatosságot csempészni az amúgy meglehetősen komor hangulatba, de ezek a pillanatok is olyan éjsötét humorról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem a térdünket fogjuk csapkodni a nagy kacarászásban. Egészen az éles hangulatváltásig nem is tudtam róla, hogy nem egy agyatlan, nihilista életmódot preferáló filmet fogok látni. Ebben még a kezdés is az én "segítségemre volt", ugyanis a videoklipszerű bulimontázs Skrillex aláfestő muzsikájával valami ilyesmit sejtetett.

Persze ez a tévhitem fakadhatott abból is, hogy nem ismerem Harmony Korine stílusát, munkásságát, de nagyon kíváncsivá tett a direktor. Minden lehetősége megvolt arra, hogy egy olyan alkotást hozzon tető alá, amit a jó csajokkal és a partihangulattal akart eladni, de mégsem tette. Ehelyett Korine egy elég fajsúlyos társadalomkritikát (nem is biztos, hogy a társadalomkritika a legjobb szó, inkább egyfajta útmutatásnak nevezném ezt) fogalmaz meg a mai züllött fiatalokról, akik a komoly, felnőtt élet küszöbén állva nem rendelkeznek semmilyen ambícióval, életcéllal, vagy jövőképpel. Csak a mának élve használnak drogokat, járják a bulikat stb. Ezért volt szenzációs rendezői húzás az, hogy a főszerepekre olyan tinibálványokat szerződtettek, mint Selena Gomez vagy Vanessa Hudgens. Úgy gondolom, hogy ez elég figyelemfelkeltő a célcsoport, azaz a fiatal lányok számára. (A moziterem is dugig volt csapatos kamaszlányszektákkal). A többi innentől a célcsoport befogadókészségén múlik, mennyire figyelnek oda a film mondanivalójára, mennyire értik/érzik azt és hogy képesek lesznek-e változni valamennyire. Biztos megvannak egy ilyen életnek a maga előnyei, pozitívumai is, de itt az árnyoldal van vastagon kiemelve.

A színészi játékokat én nem éreztem olyan átütőnek, de megfelelt így is, tulajdonképpen nem is volt ennél többre szükség. A négyek közül egyedül Vanessa Hudgensen láttam azt, hogy majd' belehal annyira élvezi a ribancos szerepben való lubickolást. (A félreértések elkerülése végett ez dicséret volt, nem pedig rosszindulatú irónia a részemről). James Franco is korrektül hozza ezt a relatíve különös gengszterfigurát, akiről igazából nem is tudjuk, hogy szeretnünk vagy utálnunk kellene. De ez nagyjából minden karakterről elmondható. Ez sem gyakori filmes húzás, általában azért szoktunk egy-két azonosulható szereplővel találkozni. Az operatőri munka sem követi a tradicionális szisztémákat. Speciális kamerabeállítások, rövidebb-hosszabb snittek és a gyönyörű fényképezés egyaránt tetten érhető a vásznon. A soundtrack azonban nem mindig a legjobb, legtöbbször csak sablon aláfestő dallamok csendülnek fel, de akad néhány telitalálat is. Ilyen például az a jelenet, amiben James Franco elkezdi zongorán játszani Britney Spears Everytime című melódiáját, majd az eredeti számból is lejátszásra kerül néhány részlet. Ez a jelenet volt a személyes kedvencem a filmből, zseniálisan lett kivitelezve, olyannyira, hogy azt kell mondanom, szerencsés vagyok, ha pár évente találkozom ilyen szösszenettel. De a Spring Breakers korántsem tökéletes! Annak ellenére, hogy csak másfél órás, akadt pár olyan rész, amit én fölöslegesen elnyújtottnak tartottam. Az az ideológia sem volt éppen nyerő, hogy pár fontosnak szánt mondatot mindenáron nyomatékosítani akarjanak a nézőben. Ezt úgy kell elképzelni, hogy vannak pillanatok, amikor vagy tízszer elismételnek egy kifejezést, szófordulatot, mondatot, csak azért, hogy átérezze a néző, hogy miről is van szó.

Ezektől eltekintve úgy gondolom, hogy a Srping Breakers-t tömegeknek kellene levetíteni, tanító jellege miatt. Nem egy mézes-mázos kis sztoriról van szó, ez ennél sokkal másabb, sokkal több, sokkal művésziesebb. Eredeti unikumról van szó, amit ha nagyon össze kellene hasonlítanom valamivel, akkor talán Oliver Stone szintén 2012-es Vadállatokát mondanám. (A két film között csak minimális párhuzamokat tudtam vonni.)

8/10