A sort Wes Anderson idei művével, a Holdfény királysággal nyitom.

Amiről elöljáróban röviden annyit mondanék, hogy az év legjobban sikerült produkciói között tartom számon. A történet egy olyan gyerekszelemről szól, melynek tagjai a saját megszokott közegükből kitörve megszöknek, hogy együtt leljenek boldogságra. Persze ez a gondviselők nyugis életét azonnal felbolygatja. A legnagyobb pozitívuma a filmnek az egyfajta megfoghatatlan, illetve leírhatatlan bájos hangulat. A megszokott formuláktól meglehetősen eltér, leginkább egy Jeunet filmhez tudnám hasonlítani. Annak ellenére, hogy a film a '60-as években játszódik, egy olyan témát foglalkoztat, ami manapság vált nagyon aktuálissá. Anderson megpróbál rávilágítani a generációk közötti meg nem értésből fakadó kommunikációs szakadékra. Mindezt úgy teszi, hogy a karaktereknek megvannak a maguk ellenpólusai. Szimpatikus, egyben irritáló jellemvonásokat is találunk a szereplőkön. A színészi játékok is nagyon a helyükön vannak. A két főszereplő gyerekszínésznek nagy jövőt jósolok, ami pedig a "profikat" illeti, olyan neves színészek gondoskodnak a szórakoztatásról, mint Bruce Willis, Edward Norton, Bill Murray, vagy éppen Tilda Swinton. A soundtrack is szerintem az év legjobbjai között jegyezhető, azonban a Holdfény királyságnak így is megvannak az apróbb hibái, úgy mint a már-már túlságosan abszurd hangulat, de néhány üresjárat is felbukkan, de még az elviselhetőbb fajtából. Olyan mozi ez, amire nem árt, ha az ember ráhangolódik. Némi fogékonyság igényeltetik a néző részéről ez iránt a rendhagyó alkotás iránt. 9/10

Katt a továbbra!

Üdvözletem!

A blog szerkesztőségének nevében kívánok minden látogatónknak kellemes, meghitt, boldog karácsonyi ünnepeket! Az inaktivitásom miatt holnap egy egész filmkritikacsokorral fogok jelentkezni, amely a nagyszerű időzítésnek köszönhetően nem karácsonyi filmekről fog szólni. :)

Sziasztok! Nem kell megijedni nem tűntünk el, csak az időnk tetemes részét a suli és egyéb elfoglaltságok emésztik fel (Khm, az tökre normális, ha spontán elkezdett repedni a fal. Ugye!?). Így kevesebb idő jut kedvenc blogunk szerkesztésére. De azért időről időre igyekszünk majd, minőségi cikkekkel és videókkal szórakoztatni titelet.

Mai alanyunk a kalandjáték köntösbe bugyolált Walking Dead lesz. Jó szórakozást...

A spanyol filmgyártás nagy fejlődésnek és népszerűségnek örvend az utóbbi időben. Köszönhető ez olyan alkotásoknak, mint az Élve eltemetve, a [REC[, A belső tenger, vagy, hogy egy kicsit régebbre ássak, a Más világ. Túlzás lenne azt állítani, hogy az Amíg alszol-ra évek múltán is etalonként fogunk tekinteni. Egy azonban így is biztos: minőségi thrillerrel van dolgunk.

Az Amíg alszol a [REC]-hez hasonlóan egy bérházban játszódik, melynek házmestere az önzetlen, segítőkész és kedves César (Luis Tosar). Ő viszont csak a felszínen ilyen ember. Lelke mélyén egy megkeseredett, boldogtalan személy, aki nincs tisztában az élete értelmével. Ez a mélyről fakadó gyűlölet az, ami arra készteti, hogy a mindig jókedvű és vidám lakó, Clara (Marta Etura) életét megkeserítse. A férfi pedig nem ismer határokat, egy mindenre elszánt pszichopatáról beszélhetünk az ő esetében.

Nem véletlen, hogy a [REC]-et ennyiszer emlegettem, hiszen a rendezője, Jaume Balagueró jegyzi ezt a mozit is. A direktor sokoldalúságáról tett tanúbizonyságot az, hogy a korábbi vérengzős, öldöklős filmjei után képes volt egy olyan produkcióval előrukkolni, ahol nem a horrorelemeken és a vizuális elborzasztáson volt a hangsúly. És ez bizony kiválóan tudott működni, ugyanis a Hitchcock és Polanski műveket megidéző feszültségteremtő hangulat megvolt. Sokszor eszembe jutott a nézése közben az örök klasszikus Psycho. Rengeteg olyan jelenetet tartalmaz, melyeknek nézése közben levegőt sem mer venni a néző és ezáltal egyáltalán nem válik vontatottá. Igazi adrenalinbombaként funkcionál, mindezt látványos akciójelenetek nélkül. Nagyon sok múlik azon, hogy a néző hogyan tud azonosulni César karakterével. Nyilván akik szimpatizálnak vele, azok fogják izgalmasnak találni a filmet is. Bravúros dramaturgiai megoldás az, hogy egy őrült senkiházinak tudunk drukkolni, de most ez az eset áll fenn. Megértjük a motivációit (igazából ez is egy paradoxon, lévén, hogy főhősünknek nincsenek is motivációi), át tudjuk érezni a helyzetét, mert szerintem a legtöbben jártunk más hasonló cipőben, mint a főszereplő. Mindössze annyi különbséggel, hogy César születésétől fogva ilyen.

Néhány üresjárat természetesen akad, de a tempó így is feszes, pörgős és magával rangadó. A hangulata meglehetősen groteszk, időnként el-elkalandozik egyfajta művésziesebb irányba. A színészi játékok megalkuvást nem ismerőek, az aktorok semmit sem bíztak a véletlenre. Luis Tosar-t élvezet volt nézni, de a többiek sem lógtak ki. Mindenképp érdemes tenni vele egy próbát!

8/10

Mivel itt az ősz és beköszöntöttek a hidegebb idők gondoltam készítek nektek egy kis összeállítást arról mivel lehet érdemes eltöltenetek a szabadidőtöket házon belül.

1. Bel Ami a szépfiú:

A Bel Ami premiere Július 5.-én volt hazánkban és mostanra már hozzájuthattok DVD-n is. Bevallom őszintén én még nem néztem meg, egy kicsit mindig ódzkodok attól, hogy drámákat nézzek illetve annyira jó kritikákat sem kapott, hogy különös képen felkeltse a figyelmemet de talán egy megnézést megérhet, mindenki döntse el rááldozza e az idejét.

A folytatáshoz katt a továbbra!

Még a Skyfall kritikám során utaltam egy Parfüm elemzésre. Íme! Mielőtt belevágnék azt azért elmondom, hogy a fanyalgók csak saját felelősségre olvassák tovább, ugyanis szinte teljes mértékű ajnározás közepette tudok csak eme mesterműről véleményt nyilvánítani.

A sztori valahol a XVIII. század közepén játszódik Franciaországban. Egy halpiacon eladóként dolgozó nő, gyakorlatilag észrevétlenül, műszak közben hozta világra kisfiát, Jean-Baptiste Grenouille-t (Ben Wishaw). Az anya próbálta eltitkolni a dolgot, azonban a vásárban megforduló nép egyszer csak babasírásra lesz figyelmes és a körülmények ismeretében az "anyát" gyilkossági kísérlet vádjával megöletik. Grenouille így tehát árvaként nő fel, alkalmi munkákból megélve, viszont az Úr felruházta őt egy különleges képességgel: kiváló orra van, nagyon kifinomult szaglással, aminek következtében ezernyi illatot illetve szagot képes megkülönböztetni. Magával ragadja a parfümök varázslatos világa, ezért munkába áll a híres illatszerkészítő mesternél, Giuseppe Baldini-nél (Dustin Hoffman). Grenouille megérez egy csodás, már-már földöntúli illatot a levegőben, akinek a "gazdája" egy gyönyörű lány, akit főhősünk akaratán kívül, de megölt. Hiába a tökéletes szaglás és a szakértelem, Grenouille egy dolgot nem tud: fogalma sincs arról, hogyan kell megőrizni egy illatot. Minden vágya, hogy a légzőszerve nyílásait ismét átjárja az a fenséges illat és ezért mindenre (a szó legszorosabb értelmében) képes.

Az alapkoncepció felvázolása talán kicsit hosszúra sikeredett, de ez elsősorban Patrick Süskind-nek köszönhető, hiszen ő írta a film alapjául szolgáló regényt. A játékidő majd' két és fél órás, de a készítők állítása szerint így is sok mindent ki kellett hagyniuk. A lecke tehát alaposan fel volt adva a német direktor, Tom Tykwer számára, aki ilyen hihetetlenül nehéz körülmények között is képes volt egy lehengerlő alkotással megörvendeztetni a nagyérdeműt. Nem érte be pusztán egy korrekt produkcióval, vagy egy kicsit összecsapott munkával. Ő a tökéletesen precíz műalkotásra törekedett, amivel egyébként egy szimbolikus párhuzamot is vontam gondolatban a cselekménnyel. Elvégre Grenouille a perfekt, mindent felülmúló illatot keresi, míg a rendező azon ügyködik, hogy hasonló mércével mért filmet készítsen. Bár ez lehet, hogy csak az én ördögi agyszüleményem. :)

Hol is kezdjem a felsorolását annak a számtalan bivalyerős pozitívumnak? Talán magával a látvánnyal lenne érdemes, amiről csak és kizárólag szuperlatívuszokban tudok beszélni. Pompásak a díszletek, a kosztümök, tényleg egy igazi időutazás részese lehet az ember. A fényképezés lélegzetelállító, igazi művészi színvonal jellemzi az operatőri munkálatokat. A színészi alakításokat is csak dicsérni lehet. Különösen Ben Wishaw az elképesztő, aki mindössze 26 éves volt a forgatás idején és már ilyen fiatalon, ennyire lejátszott mindenkit a vászonról. Pedig mellette nem kis nevek szerepelnek. Itt van Dustin Hoffman, akit senkinek nem kell bemutatni, valamint a Harry Potter-mozik Piton professzoraként elhíresült Alan Rickman is. Valószínűsíthető, hogy ilyen eset nem történt a gall történelem során, valamint Grenouille létezése is kétségbe vont. Ennek ellenére az előbb említett látvány és a színészi alakítások kettőssége egy olyan adekvát képet állít az akkori Franciaországról, ami nagyon, de nagyon realisztikus. Olyan az egész, mintha egy remekbe szabott, grandiózus színházi darabot látnánk. A remekebbnél remekebb szcénákból sincs hiány. Személyes kedvencem Grenouille első találkozása Baldini mesterrel, avagy a született, ösztönös zseni szembesülése a hosszú évek alatt kitapasztalt rutinnal.

Aki jobban ismer, az tudja, hogy elég kukacoskodó vagyok, így keresem a lehetőséget, hogy mikor, hol tudok belekötni egy-egy alkotásba. Rosszindulatú, földhöz ragadt nézőként azt kell mondanom, hogy a filmre jellemző időnként groteszk hangulat nem mindig jött át teljesen, ezáltal az összkép is ha minimálisan is, de romlik valamennyire.

A regényről maga Stanley Kubrick mondta egyszer azt, hogy ezt nem lehet megfilmesíteni. Tom Tykwer viszont mindannyiunk nagy örömére rácáfolt erre az állításra és elénk tárt egy gigászi méretű mestermunkát, egy igazi feledhetetlen gyöngyszemet. A cselekmény pörög rendesen, nem unatkozunk egy perc erejéig sem és bizony sokszor újranézős kategória. Nálam legalábbis mindenképp. Nem akarok az önismétlés mocsarába belegázolni ezért azt mondom, hogy a filmet illető 9-es osztályzatomat egyszerűen nem tudom jobban jellemezni a negyedik bekezdés kilencedik szavánál. :)

9/10

Az orosz származású Andrej Tarkovszkij vitathatatlanul az egyik legkultikusabb rendező. 1986-ban bekövetkezett halála után 26 évvel a rajongók legnagyobb örömére megérkeztek kis hazánkba a direktor művei DVD formájában. Többek között olyan művekkel találkozhatunk most már a DVD piacon, mint a Solaris, a Sztalker, a Tükör, vagy éppen a Nosztalgia. Az ínyenc ízléssel megáldott filmrajongók kedvéért valamennyi alkotás eredeti, orosz hangon szól, magyar felirattal párosulva. A lemezek viszonylag baráti áron beszerezhetők a legtöbb helyen, de aki nem szeretne külön-külön rohangálni az összes film miatt, az egyben is letudhatja a vásárlást, amennyiben beruház az Andrej Tarkovszkij díszdobozra, amely amellett, hogy a legendás rendező összes művét tartalmazza, még számos érdekes extrát is magában hordoz. Relatíve ez sem igényel túl sok pénzt, szóval aki kicsit is rajong az orosz mesterért, az fontolja meg a vásárlást.

Sokan azon a véleményen vannak, hogy a Disney stúdió folyamatosan gyengül az utóbbi időkben és sorra adták ki a középszerűbbnél középszerűbb alkotásokat, amelyekre (a régebbi Disney filmekkel ellentétben) aligha fogunk klasszikusként emlékezni. Azonban a Rontó Ralph bebizonyította, hogy van még a Disney-sek tarsolyában egy s más, sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy még évek múltán is emlékezni fogunk erre a jópofa mesére.

Rontó Ralph-nak 30 éve ugyanaz a "melója". Egy retro játék főgonoszaként kell tevékenykednie, de köszönhetően a játékosok ügyességének, Ralph mindig pórul jár, aki kezdi ezt megelégelni. Fel akar hagyni a rosszfiú szerepével és hős szeretne lenni. Ehhez azonban rögös út vezet, ahol egy másik játék karaktere, Vanellope lesz segítségére és együtt mindenféle őrült kalandba keverednek.

A sztori szerintem kellő pihentagyúságra vall, már ami a készítőket illeti. Hatalmas dicséretet érdemelnek, ugyanis majdhogynem maximálisan kiaknázták a filmben rejlő potenciálokat. Humoros, pörgős, olykor drámai és még mondanivalója is van. Csak úgy mint egy igazi régi vágású Disney rajzfilmnek. A poénvilág elképesztően sokrétű. Rengeteg filmes és videojátékos utalással találkozunk, apróbb gag-ek kereszttüzében. Örülök, hogy végül a korhatárt feltolták 12-es-re, mert a mai gyerekek, aligha fogják teljesen értékelni a humort. Inkább olyanoknak ajánlanám, akik még a jó öreg '80-as, '90-es évek pixeles felbontású játékait is ismerik. (Talán nem is véletlen, hogy a moziteremben a poénok többségénél, amikor én jókat kacagtam, akkor a kisgyerekek gyakorlatilag teljesen némák voltak.) Csak, hogy legyen valami viszonyítási alap: a rendező közreműködött többek között a Futurama-nál és a Simpson családnál is, amik szintén nem a kisgyerekeknek valók.

A látványvilág pedig egyszerűen fenomenális. Lenyűgöző kreativitás jellemzi a képi világot. Amikor az ember azt hiszi, hogy már mindent látott, akkor rá 5 percre követi egy újabb és egy újabb bravúros megoldás. Amire a remekbe szabott 3D is rátesz egy lapáttal. Külön tetszett a pixeles világ és a "normális" világ közötti váltogatás. (Nem kell megijedni, a film nagy részében utóbbi látható.) A karakterek jól kidolgozottak és nagyon szerethetőek. És akkor még meg sem említettem az egészen kiváló soundtracket. A magyar szinkron is meglehetősen jól sikerült. Ha nagyon bele akarok kötni és minden áron negatívumot akarok találni, akkor a kiszámítható kliséket és a kicsit giccses és túlnyújtott finálét hánytorgatnám fel. De ez a műfaj ezt követeli meg, úgyis fogalmazhatnék, hogy a befejezés olyan "mesés". Ez tényleg csak a kötelező rosszmájúskodás részemről. Elvégre mi is a fő cél? A szórakoztatás! És ezt maradéktalanul meg is kapjuk!

Véleményem szerint a Rontó Ralph az utóbbi évek egyik legjobban sikerült animációs filmje (azért várjuk még meg a Frankenweenie-t. :D). Nosztalgikus élménnyel gazdagítja a nézőt, miközben veszettül szórakoztat. Mindenképpen megéri a mozijegy árát!

8/10

Rövid időn belül két olyan alkotás kerül a hazai mozikba, amelyek szerintem finoman szólva ígéretesek. Remélem mindkettőt lesz lehetőségem megtekinteni, csak aztán nehogy visszasírjam a jegyek árát. :) Folytatásért kattints a "tovább" gombra!

A világ leghosszabb mozis franchise-a idén ünnepli 50. évfordulóját. Ennek tiszteletére jött ki idén a Bond-széria legfrissebb darabja, amely a Skyfall címet viseli. A végeredmény pedig igencsak felülmúlta az elvárásaimat.

Az alapkoncepció sok újdonságot nem tartogat: az MI6 veszélyben van, így a 007-esnek ismét fel kell vennie a harcot az ellenlábasokkal. Eleinte csak néhány jelentéktelenebb rosszfiút kell kiiktatnia. Az igazi kihívást számára azonban Silva jelenti, akit Javier Bardem alakít valami frenetikusan. Daniel Craig is kifejezetten szimpatikus volt a korrekt teljesítményének köszönhetően. A mellékszerepekben pedig olyan nevek bukkannak fel, mint Ralph Fiennes, Judi Dench, vagy éppen a feltörekvő üstökös Ben Wishaw, akinek a leghíresebb szerepe talán a Parfüm - Egy gyilkos történetében volt, amiről hamarosan írni fogok. A nyitó főcím is briliáns, egyedi és gyönyörűen meganimált képi világgal. Ha még ez sem volna elég, a talpalávalót Adele Skyfall című dala biztosítja.

Jogosan merülhet fel bennetek a kérdés, hogy tulajdonképpen minek is fizettem be egy olyan filmre, aminél viszonylag alacsony elvárásaim voltak? Nos, a válasz két szó: Sam Mendes. Többek között olyan mesterművek megalkotója, mint az Oscar-díjas Amerikai szépség, ami nem mellesleg az egyik kedvenc filmem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy egy ilyen stílusú rendező mit tud kezdeni egy rászabott Bond mozival. Persze lester burnham-i monológokkal és társadalomkritikus mondanivalóval nem találkozunk itt, ellenben itt van egy pöpec kis akciófilm. Mendes megmutatta, hogy milyen az, amikor egy rendező olyan sokrétű, hogy mindkét végletből ütős mozit tud kreálni. A Skyfall (egyébként viszonylag kevés) akciójelenetét is tekintélyt parancsoló magabiztossággal tudta le, mintha csak ilyen filmek készítésére orientálódott volna. A forgatókönyv egy olyan oldalát mutatja meg Bond és M kapcsolatának, amit eddig nem igazán tapasztalhattunk. Megerősíti a kettejük közötti kötődést, de a spoilerezés veszélye miatt többet nem is árulok el.

Az se rettenjen meg, aki nem mozog otthonosan a brit titkosügynökkkel foglalkozó alkotásokban, hiszen a készítők rájuk is gondoltak, így számukra is maximálisan érthető és élvezhető lesz. A már-már törvényszerűen belecsempészett sablonok persze itt is jelen vannak, de ennek ellenére mégis szórakoztató és izgalmas végtermék lett belőle. És egy Bond mozinál szerintem ennél nem is kell több, olyannyira, hogy a Skyfall-t az egyik, ha nem a legjobb 007-es darabnak tartok. Bravó!

8/10